A XIX. század utolsó negyedétől kezdődően évtizedek alatt világvárossá fejlődött Budapest. Az ipar, a gazdasági élet fejlődése elodázhatatlan szükségletté tette a közoktatás fejlesztését is. E munkának Bárczy István volt a szellemi vezére kezdetben mint közoktatásügyi tanácsnok, majd mint a főváros polgármestere. Bárczy világosan látta, hogy a közoktatás fejlesztését az alapoknál kell kezdeni. Programja szerint a legfontosabb teendők:

Az iskolaépítési program keretében többek között olyan, a maguk korában szinte palotának tekinthető iskolák épültek, mint amilyenben a mai Kőrösi Csoma Sándor Gimnázium működik, vagy a Mester utcában, ill. a XIII. kerületi Dózsa György út és a Lehel út sarkán álló iskola. Ezeket az iskolákat a kor legkiválóbb építészei tervezték. Többségüket a város akkori peremére építették, hogy csökkentsék a belső zsúfoltságot

A korszerű tananyagot az alapos, a kor haladó pedagógiai-pszichológiai eredményeit hasznosító tanterv jelentette. Bárczy már 1904-ben – egy évvel az elemi iskolák állami tantervének megjelenése előtt – kiadta gyakorlati kipróbálásra a főváros helyi tantervének tervezetét, amely azután a tanításban szerzett tapasztalatok, a tanítóság véleménye alapján 1913-ban lépett életbe. Ennek a helyi tantervnek általános pedagógiai és szakmódszertani útmutatásokat tartalmazó része sok tekintetben ma is időtálló: a nevelőtestületek jogosultsága, a nevelőtestületi egység, a módszertani szabadság, az iskola nyitottsága stb.

Az iskolai nevelés kulcsfigurája a pedagógus. Jól képzett pedagógus nélkül nincs eredményes iskolai nevelés. Budapest oktatásügyének irányítói nem tartották kielégítőnek az akkori, négy évfolyamos középfokú tanítóképzést. Keresték mind a képzés színvonalemelésének, mind a már működő tanítók továbbképzésének lehetőségeit. Bárczy javaslatára a főváros érettségire épülő tanítóképző létesítését kérte az akkori Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumtól. Ez az intézmény vállalta volna a már működő tanítók továbbképzését is. A minisztérium a tanítóképző létesítéséhez nem járult hozzá, a tanítók továbbképzésének megoldását viszont a fővárosra bízta. A továbbképzés szervezeti és tartalmi kidolgozására Bárczy dr.Weszely Ödön tanulmányi felügyelőt kérte fel.

Ebben az időben Európában már működött néhány pedagógus továbbképző intézmény. Weszely gondosan tanulmányozta ezek szervezetét, tevékenységük tartalmi elemeit. Olyan intézmény kialakítására törekedett, amely a kezdő tanítót bevezeti az iskolai munkába, megszünteti képzettségének hiányosságait, alkalmassá teszi hivatásának magas szintű gyakorlására, a már működő pedagógusnak pedig lehetőséget ad szakmai-pedagógiai műveltsége gyarapítására.

Weszely tervezetét a főváros közgyűlése elfogadta, és Bárczy István 1912. február 1-jén a VIII. kerületi Mária Terézia – ma Horváth Mihály – téri iskola épületében megnyitotta a Fővárosi Pedagógiai Szemináriumot. Megnyitó beszédében kiemelte, hogy a Szemináriumban “megismerheti a kezdő tanító a fővárosi iskolát a maga valóságában, annak tényleges gyakorlatát, elméleti alapját és ideális követelményeit. Kiegészítheti tudását azzal, amit neki a képző nem nyújtott, mert részben a tárgyak nagy zsúfoltsága miatt, részben a képzőbe járó tanulók kora miatt nem is nyújthatott.”

A Szeminárium a maga idejében a kor követelményeinek maximálisan megfelelő – ma úgy mondanánk – komplex intézmény volt az alábbi szervezeti felépítéssel:

Pedagógiai Könyvtár,

Pedagógiai Múzeum.

Az intézmény első igazgatója a szervezetét, koncepcióját kialakító Weszely Ödön lett. Rajta kívül még egy függetlenített munkatársa volt az intézménynek, a továbbképzést tiszteletdíjas előadók – szakterületük kiemelkedő képviselői – végezték.

A laboratóriumok az elméleti előadásokon hallottak gyakorlati alkalmazásának terepei voltak. A tanfolyamok hallgatói ezekben vizsgálatokat, méréseket, gyakorlatokat végezhettek. Minthogy a pedagógiai és a lélektani laboratórium munkájában sok volt az átfedés, később a kettőt egyesítették, és ebből nőtt ki 1941-ben a Székesfővárosi Pályaválasztási Tanácsadó és Képességvizsgáló Intézet.

A Szemináriumhoz az indulás évétől kapcsolódott egy gyakorló elemi népiskola, és e vonatkozásban Európa első ilyen szervezetű intézménye volt. A gyakorlóiskola pedagógiai műhely szerepét töltötte be. A kezdő tanítók állandó tanfolyamának hallgatói képzési idejük jelentős részét ott töltötték részben hospitálással, részben tanítással. A már működő tanítok részére is tartottak ott bemutató tanításokat. Ezeket az épület nagy előadó termében tartották, nemegyszer több száz hallgató előtt. Részvételi jegyet előre kellett igényelni – amely természetesen ingyenes volt -, mert mindig lényegesen többen szerettek volna ezeken részt venni, mint amennyi a terem befogadóképessége volt. A harmincas években Móricz Zsigmond is részt vett egy ilyen bemutató tanításon, és nagy elismeréssel írt róla. Ezek a tanítások nyújtottak alkalmat arra, hogy a gyakorlóiskolában kidolgozott új módszerek, eljárások minél közvetlenebbül kerüljenek be a fővárosi iskolák gyakorlatába. 1919-től az épületben működő óvoda is gyakorló intézmény lett az óvónői továbbképzés gyakorlati bázisaként.

A Szemináriumban folyó továbbképzés gerincét a tanfolyamok alkották. Ezek között művelődéspolitikai jelentőségű volt a kezdő tanítók állandó tanfolyama. Ezt az egyéves tanfolyamot minden olyan kezdő tanítónak el kellett végezni, aki a főváros szolgálatába kívánt lépni. Ezt az alkalmazás előfeltételének tekintették. Ezzel az “utánképzéssel” a főváros egy évvel megfejelte az akkor négy-, majd később ötéves középfokú tanítóképzést. A tanfolyamra a felvételt kérni kellett. Az első évben hatvan hallgatót vettek fel. A felvettek száma igazodott a főváros iskoláinak munkaerő igényéhez. A felvétel lényegét tekintve előalkalmazás volt, mert a hallgatók ösztöndíjat kaptak. Ennek összege változott ugyan, de nagyjából megegyezett az akkori kezdő – helyettes – tanítói fizetéssel. A tanfolyami felvételnek különösen abban az időben volt egzisztenciális jelentősége, mikor az elhelyezkedési lehetőségek korlátozottak voltak. 1941-ig 1568-an végezték el a tanfolyamot. Ez a kötelező továbbképzési forma a második világháborút követően megszűnt. A tanfolyam tematikája a szükséglettől függően kisebb-nagyobb mértékben változott, de jellegét tekintve mindvégig megtartotta eredeti funkcióját, amire Bárczy István megnyitó beszédében utalt. A hallgatók heti 30-35 órát töltöttek a Szemináriumban. Ebből heti tíz órát hospitáltak a gyakorlóiskolában úgy, hogy mindegyik osztályban legalább egy hétig látogattak. A tanév második felében azután maguk is tanítottak egy hetet, amit azután “vizsga tanítással” fejeztek be. Ezen részt vett a Szeminárium és a gyakorlóiskola igazgatója. A fennmaradó húsz-huszonöt órában hallgattak filozófiát, gyermeklélektant, pedagógiát, művelődéstörténetet, iskolaegészségtant, megismerkedtek a főváros történetével, földrajzával, közigazgatásával, egyszóval mindazzal, amit egy jól képzett fővárosi tanítónak ismernie kellett. Feldolgozták az iskolai kézimunka tanítás gyakorlati anyagát, a heti egy rajz órán segítségét kaptak a magyarázó és illusztráló rajzok készítéséhez

A már működő pedagógusoknak meghirdetett tudományos előadások tematikája felölelte mindazt, ami az akkori korszerű általános- és szakműveltség része volt. Előadói a kor tudományos életének elismert szaktekintélyei voltak: Ranschburg Pál, Fináczy Ernő, Imre Sándor, Nagy László, Lyka Károly, Simonyi Zsigmond, Riedl Frigyes, Cholnoky Jenő, Mágocsy-Dietz Sándor, hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük.

Az idegen nyelvi tanfolyamok célja az volt, hogy a főváros pedagógusai lehetőséget nyerjenek nyelvtudás megszerzésére, ill. továbbfejlesztésére.

A technikai és művészeti tanfolyamok közül a kézimunka volt a legnépszerűbb. Az akkori tantervben erősen érződött a munkaiskola eszméje, elsősorban annak is a német Kerschensteiner által képviselt irányzata.

Az intézmény történetének első három évtizedét áttekintve elmondhatjuk, hogy az ígéretes, lendületes kezdést megtörte az első világháború négy éve, amikor az épületet hadi kórház céljára is igénybe vették. A Tanácsköztársaság rövid időszaka, majd az azt követő ellenforradalmi periódus sem hagyta érintetlenül a Szeminárium működését. Azonban a húszas évek közepétől bekövetkezett konszolidáció eredményeként újból kibontakozott az alapításkor meghirdetett szellemiség, és kitűnő szakmai műhely alakult ki, melynek hatása nemcsak a főváros határain belül, hanem országos szinten is érvényesült.

Az 1950-nel kezdődő időszakot a központi irányítású, vizsgakötelezettséggel terhelt tömeges pedagógus továbbképzés jellemezte. .Ennek megszervezése és irányítása hatalmas terhet rótt az Intézetre. A kötelező jellegű továbbképzés első formájának, az un. kétéves egyéni tanulásnak elindítását a jogelőd intézmény megkezdte ugyan, de annak kiteljesedését: a tanulókörök megszervezését, a vizsgáztatás lebonyolítását már az új szervezetnek kellett elvégeznie. A “vizsgák” körültekintő lebonyolítása azért is jelentett nagy felelősséget, mert a rendelet előírta, hogy a kétéves egyéni tanulás anyagának eredményes elvégzése előfeltétele a további alkalmazásnak. Végül csak a szakmai anyag feldolgozása zárult vizsgázással, az ideológiai továbbképzés vizsgáit egy záró konferencia helyettesítette. A vizsgán lényegileg mindenki “megfelelt”, ezért senkinek a munkaviszonyát nem kellett megszüntetni.

A továbbképzés általánossá tétele elsősorban oktatók, tanulókör vezetők képzését tette szükségessé. Ezt kívánta biztosítani az un. oktatókáder képzés. A négy évre tervezett továbbképzésbe az Intézet 66 óvodai, 200-200 alsó-, ill. felső tagozati, 130 középiskolai nevelőt és 20 igazgatót vont be. Kiválasztásuk “különleges körültekintéssel” történt, melyhez szükség volt az igazgató, a kerületi oktatási osztály, a pártbizottság és a Fővárosi Tanács oktatási osztályának javaslatára és a Közoktatásügyi Minisztérium jóváhagyására. Maga a kiválasztás rendje is jelzi, hogy az akkori közoktatási kormányzat mekkora jelentőséget tulajdonított a továbbképzésnek, mert a jelölteket nagyobb “körültekintéssel” kellett kiválasztani, mint pl. az intézmények vezetőit. A képzés első évét az oktatókáderek vizsgával zárták. Ez különösen az igazgatók körében váltott ki erős ellenszenvet. A vizsgakötelezettséggel való szembenállás egyébként is általános volt, amit csak fokozott a pedagógusok társadalmi megbecsülésének csökkenése, az élet- és munkakörülmények általános romlása. Ezt érzékelte a minisztérium is, mert a négyéves, kötelező általános továbbképzést megszüntette, és helyette, az ötéves, periódikus továbbképzést rendelte el. Ennek keretében az ideológiai továbbképzésnek egy kétéves, a szakmai továbbképzésnek egy egyéves tanfolyamát kellett minden nevelőnek elvégezni. A továbbképzésnek ezt a periódusát nevezte Darvas József a “libatömés” időszakának, mely tömegessége mellett sem tudta magát sohasem kifutni, mert a kétéves egyéni tanulás egy évig, a négyéves általános továbbképzés és az oktatókáder képzés két évig az ötéves periódikus továbbképzés pedig három évig működött.

Október 23-án délután ugyanúgy folytak a tanfolyami foglalkozások, mint máskor. 5 óra tájban érkezett a hír az ifjúság tüntetéséről, a városban kialakult hangulatról. A foglalkozásokat befejeztük, hogy a város távoli kerületeiben lakó kollégák is biztonságosan haza tudjanak menni. Másnap lassan gyülekeztünk az Intézetben, és élénk eszmecsere alakult ki. Ki-ki meggyőződése, temperamentuma, a városban szerzett élményei, az innen-onnan szerzett hírek alapján értékelte az eseményeket, találgatta a lehetőségeket, a folytatást, a várható következményeket. Munkáról, a tanfolyamok folytatásáról szó sem lehetett, hiszen a város olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. Később megjött a hír, hogy a munkahelyeken forradalmi bizottságok alakulnak, és az Intézetben is meg kell alakítani a Forradalmi Bizottságot. A szakszervezet vezetősége röpgyűlést hívott össze, melyen az Intézet összes dolgozója részt vett. A titkár bejelentette a gyűlés tárgyát, elmondta, hogy a továbbiakban az Intézetet a megválasztandó öttagú Forradalmi Bizottság fogja vezetni. Ismertette a választás menetét. Elmondta, hogy a szavazáshoz mindenki egy tiszta papírlapot kap, és arra írja fel az általa a forradalmi bizottságba javasolt öt dolgozó nevét. A titkos szavazás előtt még megválasztották a szavazatszámláló bizottságot, és megkezdődött a szavazólapok kitöltése. A szavazatszámlálás nyilvános volt. A szavazatok összeszámlálásakor kiderült, hogy az Intézet dolgozói a forradalmi bizottságba megválasztották az Intézet igazgatóját, igazgatóhelyettesét, a szakszervezet titkárát, rajtuk kívül a történelem tanszék vezetőjét és az alsó tagozati tanszék adjunktusát. Mivel ez utóbbi néhány szavazattal megelőzte az Intézet igazgatóját, ő lett a Forradalmi Bizottság elnöke.

A szavazást szünet követte, és a bizottság megtartotta alakuló ülését. Mivel az igazgató, az igazgatóhelyettes és a szakszervezeti titkár is tagja volt a bizottságnak, logikus volt, hogy az az az Intézet addigi vezetését erősítette meg. A szünet után folytatódó röpgyűlésen ennek bejelentését egyetértő taps fogadta. (Ez volt egyébként a bizottság egyetlen határozata és egyetlen formális ülése.)

A november 4-e után következő harcok az Intézet épületét sem kímélték. Az udvari szárny középső része egy orosz akna belövést kapott, melynek következtében egy szoba szélességben a negyedik emelettől az alagsorig leomlott az épületnek az a része. A belövés és az épület közelében folyó harcok elég sok kárt tettek: mind az utcai, mind az udvari fronton betörtek az ablakok. A keletkezett károk megszüntetésében az Intézet dolgozói aktívan részt vettek. Az egyik hivatalsegéd vezetésével üvegező brigád alakult, és viszonylag rövid idő alatt sikerült a törött ablakokat beüvegezni. Így az épen maradt előadótermekben megindulhatott a munka, és a gyakorlóiskolában is megkezdődhetett a tanítás. Látszólag minden úgy ment, mint október előtt, és mindenki maradt a helyén.

Az események értékelésében a véleményt nyilvánító munkatársak egyértelműen forradalomnak minősítettek az október 23-a és november 4-e közötti időszakot. Egyetlen kolléga volt – a biológiai tanszék vezetője -, aki az első pillanattól kezdve tagadta ezt, és ellenforradalomnak nevezte a történteket. A Forradalmi Bizottság, amely egyetlen határozatával gyakorlatilag az Intézet vezetést megerősítette, megszűnt. Elnökét és másik párton kívüli tagját senki meg nem kérdezte, és bántódásuk sem lett. Egymás közt ugyanolyan béke honolt, mint a forradalom napjaiban Ez a belső nyugalom azonban nem elvtelen opportunizmus volt, hanem a munkájukat lelkiismeretesen végző értelmiségiek gyűlölködésmentes együttmunkálkodásáé, mint ahogy ez jellemezte a forradalom napjainak szélsőségektől mentes időszakát is.

Az 1956/57-es tanév végével mégis volt néhány személyi változás, ami az október-novemberi napokkal függött össze. 1957 szeptemberétől új igazgatója lett az Intézetnek, mert elődje nem lépett be az új névvel megalakult pártba, és ő a továbbiakban igazgatóhelyettesi megbízást kapott. Két tanárt is áthelyeztek. A pedagógiai tanszék volt vezetőjét azért, mert a forradalmi bizottságot választó gyűlésen megrendülten a pártban való csalódásáról szólt, és párttagsági könyvét az elnöki asztalra hajította. A másik áthelyezett a volt párttitkár. Ő november 4-e után szakállt növesztett, ami abban az időben az egyet nem értést, a passzív ellenállást jelképezte.

1957 szeptemberétől az intézmény újból Fővárosi Pedagógiai Szeminárium néven folytatta tevékenységét. A következő évek az Intézet történetének egyik legsikeresebb, legtöbb eredményt felmutató korszakát jelentették. A forradalom szétzilálta a továbbképzésnek a minisztérium által megszabott rendjét, így ismét lehetővé vált a fővárosi sajátosságok érvényre juttatása. Ennek egyik formájaként felújították – az alapítási koncepciónak megfelelően - a kezdő nevelők tanfolyamát, de most már nem csak a kezdő tanítókra, hanem az óvónőktől kezdve a középiskolai tanárokig bezárólag minden kezdő pedagógusra vonatkozóan. Ennek a továbbképzési formának elsődleges műhelye a gyakorlóiskola volt, ahol sok gyakorlati tanítást látogattak, esetenként maguk is tanítottak. Az elméleti foglalkozások anyaga pedig elsősorban szakmódszertani témák feldolgozása volt. A kezdő nevelők mellett ebben a továbbképzési formában vettek részt azok a pedagógusok is, akik esti vagy levelező úton szerezték oklevelüket, esetleg a tanügyigazgatásból vagy más munkakörből kerültek az iskolákba.

A másik jelentős – talán az előbb említettnél is fontosabb – kezdeményezésnek kell tekinteni az Apáczai Csere János Szabadegyetem – megszervezését, mellyel az Intézet az alapítási elgondolás tudományos előadásaihoz tért vissza. A szabadegyetem – későbbi nevén akadémia – különböző tagozatain az egyes tudományágak legkiválóbb szakemberei, a tudományos, a társadalmi élet, a kulturális szféra legismertebb, legkiválóbb képviselői tartottak előadásokat. Az egyes szaktárgyak saját profiljuknak megfelelően alakították tematikájukat, sorra vették a tantárgy neuralgikus pontjait, de alakultak tantárgytól független tagozatok is olyan témákban, melyek közérdeklődésre tarthattak számot. A jelentkezés várakozáson felüli volt. Annak ellenére, hogy részvételi díjat kellett fizetni, az első évben már 3000 felett volt a jelentkezők száma, amely a további években még emelkedett is. (A “Lakóhelyünk, Budapest” tagozatra pl. 350-en jelentkeztek.) Négy tanév után ez a továbbképzési forma megszűnt, mert a minisztérium kiadta a továbbképzést szabályozó új rendeletét.

Az 1957-től 62-ig tartó időszakban az Intézet munkáját erőteljes kibontakozás jellemezte. Az előbb említettek mellett komplex továbbképzési formaként megindította a Kultúrpolitikai Akadémiát, speciális tanfolyamokat hirdetett, segítette a kerületi, a körzeti munkaközösségek tevékenységét, megalapozta a gyermekotthoni, gyermekfelügyelői, ifjúságvédelmi, gyámügyi dolgozók továbbképzését. Mivel az Intézet felsőoktatási jellegű intézmény volt, lehetősége nyílt arra, hogy kivételes esetben, külön engedéllyel, szaktanárképző tanfolyamot nyisson. Ennek alapján az énekszakos tanárhiány csökkentésére ének szaktanári tanfolyamot indított.

Ennek a lendületes, eredményekben gazdag korszaknak vetett véget az Intézet fennállásának 50. évében egy – a felsőoktatásra vonatkozó - kormányrendelet, mely 1962. augusztus 31-i hatállyal az Intézetet feloszlatta. A rendelet ugyanis kimondja, hogy felsőoktatási intézményt csak országos főhatóságok tarthatnak fenn. Mivel a Szeminárium egyetlen olyan intézmény volt, melynek fenntartója regionális szerv – Budapest Főváros Tanácsa -, fel kellett oszlania, és helyiségeit át kellett adnia a felsőoktatásnak. A helyiségátadást a Fővárosi Tanács úgy oldotta meg, hogy a Fazekas Mihály Gimnáziumot – amely 1960. január 1-jétől a Szeminárium gyakorlóiskolája lett – a Baross utcai épületből átköltöztette a Horváth Mihály térre, és annak épületét adta át.

A fővárosi oktatás irányítás a Szeminárium feloszlatásával nehéz helyzetbe került. Olyan időszakban kellett továbbra is gondoskodnia a pedagógusok továbbképzéséről, amikor új tanterv, új tankönyvek kerültek bevezetésre. A problémát úgy oldották meg, hogy a Fővárosi Tanács oktatási osztálya egyik csoportjaként a megszűnt intézmény megmaradó dolgozóiból – 18 vezető szakfelügyelővel és 8 adminisztratív, valamint technikai dolgozóval – létrehozták a szakfelügyeleti és továbbképzési csoportot.(SZTCS) Ennek vezetője a megszűnt intézmény igazgatóhelyettese lett csoportvezetői beosztásban. Az átszervezésből adódóan szükségessé vált a továbbképzési feladatok egy részének a kerületekhez történő decentralizálása. Hogy ennek a feladatnak a kerületek eleget tudjanak tenni, a megszüntetett álláshelyekből egy-egy továbbképzési felügyelői státusz létesítésére kaptak lehetőséget. A korábbi gyakorlóiskolát és a Fazekas Mihály Gimnáziumot pedig Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium névvel 12 évfolyamos iskolává szervezték át, majd egy év múlva, 1963. szeptember 1-jével a szakfelügyeleti és továbbképzési csoporttal közös igazgatás alá helyezték. A közös igazgatás azután három év múlva megszűnt.

Az átszervezéssel ismét az intézmény hatáskörébe került az általános- és középiskolai szakfelügyelet irányítása. A szakfelügyelet irányításának és a szakmai továbbképzésnek összekapcsolása több vonatkozásban is módosította a szakfelügyelet tevékenységét. Munkájában előtérbe került a helyzetelemzés. A látogatásaik során szerzett tapasztalatok alapján elsősorban az iskolák igazgatóinak és a kerületi oktatási osztályoknak kellett tájékoztatást adni a jelentkező feladatok megoldásához. Tevékenységükben a segítő, tanácsadó jellegnek kellett kidomborodni. Nélkülözhetetlen volt közreműködésük a decentralizált továbbképzésben. Ugyanakkor az elemzésükben szereplő észrevételek támpontot adtak a központilag szervezett tanfolyamok szervezésében, anyagának, temetikájának összeállításában.

1966 márciusában a Fővárosi Tanács Végrehajtó bizottsága utasította az oktatási osztályt, hogy dolgozza ki a vezetés pedagógiájának, az iskolavezetés korszerűbbé tételének programját, és gondoskodjék arról, hogy hat év alatt minden fővárosi nevelő- oktató intézmény igazgatója végezze el a vezető tanfolyamot, valamint a Marxizmus – Leninizmus Esti Egyetem Pedagógus Tagozatának valamelyik választott formáját. Arra vonatkozóan is született határozat, hogy a továbbiakban csak azok kaphatnak a pedagógusok közül vezető beosztást, akik előzetesen elvégezték az SZTCS vezetőképző tanfolyamát. Ebből adódóan a vezetőképzés és a vezetői továbbképzés, a vezetés pedagógiai kérdéseinek feldolgozása az SZTCS programjának egyik legjelentősebb mozzanata lett.

1969. január 1-jétől az intézmény Szakfelügyeleti és Továbbképzési Intézet névvel működött tovább. Az újból “intézetté” váláskor egy tanulmányi és szervezési, valamint egy oktatástechnikai csoporttal bővült, mely utóbbi film- és diatárral egészült ki. Ez az iskolákat vizuális szemléltető anyaggal látta el. A szervezeti bővülés mellett a tartalmi tevékenység is szélesedett. 1970-től hatáskörébe került a szakmunkásképző intézetek közismereti tantárgyainak szakfelügyelete és ezek tanárainak továbbképzése. Új feladatként jelent meg a kerületi nevelési tanácsadók munkájának koordinálása, szakmai irányítása; nevelésszociológiai vizsgálatok végzése; jelentős mennyiségű pedagógiai szervezőmunka (írásbeli érettségi vizsgák, tanulmányi versenyek szervezése.) Feladatkörébe került a pedagógiai újítások véleményezése, a pedagógiai, módszertani kísérletek nyilvántartása, figyelemmel kísérése, az egyes iskolákban megnyitni szándékolt szakosított tantervű osztályok személyi és tárgyi feltételeinek vizsgálata, hogy csak néhány jelentősebbet említsünk. Jelentős szerep hárult az Intézetre a fővárosi közoktatás politikai döntések előkészítésében. Ezek között említésre méltó az óvodai ellátottság vizsgálata, az óvodák fejlesztésének problematikája; a napközi otthonok munkájának továbbfejlesztése, és az iskolaotthonos osztályok kialakítása; a gyógypedagógiai intézmények helyzetének vizsgálata, szakosításuk továbbfejlesztése.

1968 márciusában a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága ismét napirendre tűzte a fővárosi pedagógusok továbbképzésének helyzetét, és meghatározta a továbbfejlesztés elveit. Olyan újrendszerű továbbképzés mellett foglalt állást, amely nem különállóan nyújtja a pedagógiai, a szaktárgyi, valamint az ideológiai továbbképzést, hanem komplex jellegű. Az így kialakított komplex gyakorlati szemináriumok megőrizték a továbbképzés legjobb hagyományait Előadói az Apáczai Csere János Pedagógiai Akadémián megismert kiváló szakemberek voltak, a szemináriumokon az előadásban hallottakat a gyakorlat követelményei szerint alkalmazták. Az így kialakított programok országosan is alkalmazásra kerültek. A Végrehajtó Bizottság határozata alapján kialakult az Intézet tanfolyamainak perspektivikus rendszere:

Ezzel a továbbképzés a megfelelő színvonal biztosítása érdekében eltolódott a rugalmasan alkalmazható, a választhatóságot figyelembe vevő központi tanfolyami rendszer irányába, A tapasztalatcsere jellegű formák megmaradtak az un. decentralizált továbbképzés keretében, a munkaközösségekre támaszkodva. Az óvodai és az általános iskolai munkaközösségeket továbbra is a kerületek működtették, a középiskolák és a szakmunkásképző intézetek közismereti tantárgyait tanító tanárainak tapasztalatcsere jellegű továbbképzéséről munkaközösségeiken keresztül a Pedagógusok Fáklya Klubjával közös rendezésben központilag gondoskodott az Intézet.

Az 1972. évet – az 1950-ben egyszer már szerepelt - Fővárosi Pedagógiai Intézet néven kezdte meg az intézmény. A névváltozást valójában az indokolta, hogy azok a szerteágazó feladatok, funkciók, melyet az intézmény a főváros oktatásügyi irányításában az utolsó években betöltött, nem fejeződtek ki nevében. A névváltozás mögött azonban feladatbővülés és bizonyos szervezeti módosulás is meghúzódott. Szervezetileg az Intézet két osztályra – továbbképzési, valamint közoktatási – oszlott. A továbbképzési osztály feladatköre megegyezett a korábbiakkal. A közoktatási osztályhoz tartozott a felügyelet, a nem tantárgyi vezető-szakfelügyelők – napközi otthon, gyógypedagógia, zeneoktatás, nevelésszociológia, nevelési tanácsadók - tevékenységének irányítása.

A legnagyobb változás a felügyeleti munka területén következett be. A főváros alsó- és középfokú oktatási intézményei szakfelügyeletének irányítását eddig is az Intézet látta el. Ez a feladat most kibővült az általános felügyelet irányításával. De ennél jelentősebb változás volt, hogy a kerületi oktatási osztályok irányító munkájának felügyelete, melyet eddig a Fővárosi Tanács Vb. oktatási osztályának iskolai csoportja végzett – szintén az Intézethez került. A változtatás elvi indoka az volt, hogy az általános és szakfelügyelet egységes szervezete, egységes irányítása hatékonyabb működést eredményez. Az információáramlás többirányú, gyorsabb, ebből adódóan a döntési javaslatok megbízhatóbbak alaposabbak. Másrészről az Intézet irányításával működő fővárosi felügyelet munkájában integrálni tudja azoknak a vezető szakfelügyelőknek tapasztalatát is, akik nem irányítanak ugyan szakfelügyeletet – pl. pedagógia, nevelés szociológia–, de tevékenységük alapvető és átfogó jelege folytán hatékonyan épülhet be mind a fővárosi, mind a kerületi általános felügyelők munkájába.

A Minisztertanács Tanácsi Hivatala a felügyeletnek ezt a szervezetét és irányításának ezt a gyakorlatát a tanácstörvénybe ütközőnek találta. Ennek következtében két év múlva a fővárosi felügyelet, és ezzel a kerületi általános felügyelet irányítása is – önálló felügyeleti osztályként – visszakerült az időközben már művelődési főosztállyá alakult szervezeti keretbe. Az Intézet a továbbiakban – a korábbi gyakorlatnak megfelelően – csak a szakfelügyeletet működtette. A Tanácsi Hivatal ugyan ezzel sem értett egyet, és ezt is törvénybe ütközőnek tartotta, de tudomásul vette azt az álláspontot, hogy a szakfelügyelet irányítása a fővárosi művelődési főosztály hatáskörében van, az Intézet csak működteti azt. (A későbbi években a fővárosi gyakorlat modell értékű lett, és a megyék is egymás után vették át.) Feltételezhető – és erről senki nem beszélt -, hogy az átszervezés elvi indokai mögött és mellett egy nagyon prózai, bérezési indok is meghúzódott, amely az általános és a fővárosi felügyelői munkakör vállalására pozitívan hatott. A funkciók csökkenésével az Intézet két osztályra tagozódása és ebből fakadóan egyik igazgatóhelyettesi munkakör is megszűnt

A hetvenes évek közepén a szakoktatási intézmények országos irányítása a szaktárcáktól átkerült a Művelődésügyi Minisztérium hatáskörébe. Ebből adódóan a szakmai elmélet tantárgyainak és a szakmai gyakorlati képzésnek felügyelete is a művelődésügyi szakigazgatási szervek feladat lett. Ennek ellátására a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága határozata alapján az Intézet keretében szakoktatási csoport került szervezésre. A szakmai szakfelügyelet ellátása igen szerteágazó feladatot jelentett, ezért ennek irányítása a művelődési főosztály szakoktatási osztályának együttműködésével történt.

A fővárosban az oktatási intézmények nagyságrendjéből, az ellátandó feladatok eltérő jellegéből adódóan igen körültekintően kellett megtervezni a szakfelügyelők tevékenységét. A mintegy 150-160 szakfelügyelő munkájának ötéves ciklusokra való megtervezése, az iskolákkal, a kerületi művelődési osztályokkal való egyeztetése gondos körültekintést igényelt. De ennél fontosabbnak tekintette az Intézet a szakfelügyelők munkájának tartalmi irányítását. 1965-ben elkészült a fővárosi szakfelügyelet, 1966-ban pedig a kerületi általános felügyelet ideiglenes szervezeti és működési szabályzata, majd 1970-ben A budapesti iskolák felügyelete című útmutató.

A felügyeleti munka továbbfejlesztésére új lehetőségeket kínált a művelődési főosztály vezetője által irányított fővárosi felügyeleti kísérlet. Alapkoncepciójából két fontos elemet kell kiemelni:

1987 szeptemberétől megszűnt a pedagógiai és a szakfelügyelet, helyette az egyes szaktárgyak és a nevelési-oktatási intézmények munkájának segítésére pedagógiai és szaktárgyi szaktanácsadói állásokat kellett szervezni. A szak- és pedagógiai tanácsadóknak nem volt könnyű a stílusváltás annak ellenére, hogy a fővárosban évtizedek óta nem volt utasítási joga a szakfelügyelőknek. A stílusváltást segítette a fővárosi felügyeleti kísérlet során szerzett tapasztalat. További segítséget jelentett az Intézet által kiadott Szaktanácsadók kézikönyve, melyben a szerzők – Pavlik Oszkárné és Szilágyi Imréné – a gyakorlat során szerzett tapasztalatokat foglalták össze

A pedagógusok szakmai továbbképzése továbbra is két szinten folytatódott: egyrészt a már az előző években kialakított központi tanfolyami rendszerben, másrészt decentralizáltan, szakmai munkaközösségek keretében, melyhez tematikai ajánlattal, a munkaközösség-vezetők közvetlen felkészítésével, valamint a szakfelügyelők közreműködésével nyújtott az Intézet segítséget. Tömegét és szerteágazó tartalmát tekintve legnagyobb feladatot a 70-es évek végén minden iskolatípusban fokozatosan bevezetésre kerülő új dokumentumok – tantervek, tankönyvek, segédeszközök – megismertetése, az ezekkel végzendő munkára való felkészítés jelentette. A középfokú iskolák pedagógusai közvetlenül, az óvodák és általános iskolák pedagógusai – nagy számukra való tekintettel – a szakmai munkaközösségeken keresztül kaptak felkészítést. Ebbe a munkába a szakfelügyelet is bekapcsolódott.

Külön nagy feladatot jelentett az általános iskolai matematika új tantervének bevezetésére való felkészítés. A koncepcionális változásra tekintettel ezt a feladatot - minden tanítóra és matematika tanárra kiterjedően – közvetlenül, több évre kiterjedő tanfolyammal oldotta meg az Intézet, és erre a feladatra külön munkatársat alkalmazott.

Kiemelkedő jelentőségű volt - a Fővárosi Tanács VB. 1972. júniusi határozata alapján - a vezetőképzés továbbfejlesztése. A lényeges változást az jelentette, hogy a korábbi határozat alapján elindított hetenként félnapos tanfolyamot un. blokkosított képzési forma váltotta fel. A tanfolyam hallgatói 90 napra mentesítést kaptak iskolai munkájuk alól, melynek terhére ősszel és télen egy-egy hónapos egész napos foglalkozásokon vettek részt, tavasszal pedig az egy hónapos foglalkozás első felében összefoglalták a feldolgozott ismereteket, a második két hétben pedig a közösség előtt mindenki megvédte szakdolgozatát. Ez a kezdeményezés egyedülálló volt. A tanfolyam tematikája a változó körülményeknek megfelelően a szükséglet szerint módosult, de az alap koncepció nem változott. A vezetői megbízásra vonatkozó korábbi rendelkezések változatlanul maradtak.

A továbbképzés tartalmi kiteljesedését, eredményességének fokozását kétségkívül erősítette, hogy az Intézet keretén belül megvalósult a szakfelügyelet és a továbbképzés egysége. Ezt már óhajként megemlítette dr. Jankovits Miklós, a Szeminárium akkori tanára egy 1940-ben megjelent írásában. Ezt írta: “Eszményi helyzet az lenne, ha az ellenőrzés és a továbbképzés azonos személy kezében lenne.” (Jankovits Miklós dr.: A fővárosi nevelés feladatai; Budapesti Tanítótestület könyvei I. kötet, Budapest, 1940., 92. o.) Ez, a gyakorlat próbáját kiállt szervezeti egység mindkét funkció érvényesülésében előnnyel járt:

A továbbképzés eredménysebbé tételének azonban legnagyobb tartalékai a metodika területén vannak. A többségében még prelegáló foglalkozásokat fel kell váltania a résztvevők aktivitását megkívánó formáknak. Erre már vannak példák a vezetőképzésben, de ide sorolhatók a történelem tanárok alkotókörei, az irányított önképzés formái. A továbbképzésnek az öntevékenységre, az aktivitásra alapozott módszere és feltételei legkidolgozottabbak a felnőttoktatásban dolgozó pedagógusok továbbképzésében. Ma már a számítógépek, az internet, az informatika egyéb eszközei e tekintetben rendelkezésre állnak.

A rendszerváltozással alapvetően megváltozott az Intézetnek a pedagógusok továbbképzésében betöltött eddigi helyzete. A tartalom központi előírása megszűnt A továbbképzés szervezése szabad tevékenységgé vált. A különböző szervek, szervezetek, magánszemélyek által meghirdetett továbbképzési formák minőségét elvileg a tanfolyamok akreditációja garantálja, melyet a szervezőnek kérnie kell az akreditációs bizottságtól. A pedagógusok továbbképzési kötelezettsége megmaradt, de ennek teljesítési módja változott: a szabadon választható akreditált tanfolyamok elvégzésével szerzett pontszámok összegével kell és lehet a hétéves ciklusra előírt kötelezettségnek eleget tenni. Megszűnt a továbbképzés ingyenessége, a meghirdetett továbbképzési tanfolyamokon való részvételért fizetni kell. Ehhez az intézmények pedagógus létszámuktól függő keretet kapnak, melyet szükségletük szerint használnak fel. Saját költségére bárki bármilyen tanfolyamon részt vehet. Az ezzel a változtatással kialakult versenyhelyzet elvileg hozzájárul a minőség emelkedéséhez. A továbbképzés szervezőinek érdeke, hogy figyelembe vegyék az érdeklődést és az igényeket. Az eddig eltelt időszakban azonban még nem látható és nem értékelhető a változás tényleges hatása. A ciklus végén lehet csak többé-kevésbé látni az eredményeket.

Nagy mértékben kiterjedt az Intézet szolgáltató tevékenysége. A dologi jellegű szolgáltatások megvalósulását fővárosi tanácsi pénzforrások juttatása tette lehetővé. Ezek közül kiemelkedik az általános iskola 1978-ban bevezetett új tantervű matematika tanításához szükséges szemléltető eszközeinek központi biztosítása. A kereskedelmi forgalom kikapcsolásával az Intézet közvetlenül legyártatta az eszközöket, és ezekkel térítés nélkül látta el az iskolákat. Hasonló jellegű volt az általános és középiskolák ellátása az Intézet kémia vezető szakfelügyelője által kidolgozott un. félmikró tanulókísérleti eszközeivel. Az oktatástechnikai csoport írásvetítő fólia csomagokat készíttetett az egyes tantárgyak tanításához. Hanganyagok, kazetták álltak ott rendelkezésre, melyeket helyben másolhattak azok az iskolák, melyek ezekre igényt tartottak. Audió-vízuális anyagokat is készített a csoport, melyhez szintén hozzáférhettek az iskolák. Az oktatástechnikai csoport később – a kilencvenes évek elején – levált az Intézettől és a Fővárosi Oktatástechnikai Központ része lett.

A tartalmi jellegű szolgáltatások az iskolák és iskolafenntartók önállóságának kiszélesedésével kaptak nagyobb jelentőséget. A feladatok decentralizálásával a kerületek a 34/1986 (M.K.36.) sz. rendelet alapján pedagógiai kabineteket hoztak létre., melyek kerületi pedagógiai műhelyként tevékenykedtek. Ezek szakmai irányítását az Intézet végezte. A sok szervezeti, szervezési gonddal küszködő kabinetek egy részét a kerületek később feloszlatták. Helyettük, ill. a megmaradtak átszervezésével kerületi pedagógiai szolgáltató központok (PSZK) jöttek létre. Velük az Intézet együttműködési szerződést kötött, és a feladatokat ennek alapján megosztva végzik.

Az Intézet jelentős úttörő munkát végzett a nevelésszociológiai vizsgálatok terén. A következő témákban folytak vizsgálatok:

Az utóbbi évtized egyik legjelentősebb szolgáltatása, amit a tudásszint mérésekkel, azok tapasztalatainak közzétételével nyújt az Intézet az iskoláknak. A Fővárosi Pedagógiai Napok megrendezésével arra nyílik lehetőség, hogy a plenáris üléseken időszerű elvi és gyakorlati pedagógiai kérdésekről halljanak az érdeklődők, a kerületekben rendezett bemutató tanításokon pedig a gyakorlatban láthassák ennek megvalósítását.

1987-től két új területtel bővült az Intézet feladatköre. Ismét visszakerült a gyógypedagógiai szakterület szakmai gondozása, itt szerveződött meg a továbbképzés és a szaktanácsadás. Ugyancsak az Intézethez került a nevelőotthoni szakterület, amelynek gondozását, irányítását addig a művelődési főosztály nevelőotthoni és kollégiumi osztály látta el. Ugyancsak a művelődési főosztálytól kapta meg az Intézet a gyermekvédelem szakterületének gondozását.

Az Intézet kiadói tevékenysége legutóbbi három évtizedben teljesedett ki. Ennek egyik terméke a negyedévenként 8-10 ív terjedelemben megjelenő Budapesti Nevelő, amelynek az idei a XXXVIII. Évfolyama. A harmincas évek közepén, a negyvenes évek első felében is volt már az intézménynek folyóirata, amely Pedagógiai Szeminárium címen jelent meg. Abban néhány rövid pedagógiai tanulmány mellett elsősorban a tanítási gyakorlatot segítő óraleírások, óravázlatok, az iskolai ünnepélyek rendezését segítő műsortervek jelentek meg. A jelenlegi folyóirat nem csak az Intézet dolgozóinak nyújt publikációs lehetőséget, hanem megjelennek benn a fővárosi pedagógusok – nevelők, igazgatók, tanügyigazgatás dolgozói –tapasztalatcsere jellegű írásai, elvi jellegű dolgozatai, és az átfogóbb eredményvizsgálatok tapasztalatai is rajta keresztül jutnak az iskolák tudomására. A kiadói tevékenység nagyságrendje a Budapesti Nevelővel együtt 100-120 ív terjedelem évenként. Ebbe a keretbe sorolható a Hírlevél címmel havonként megjelenő tájékoztató.

A rendszerváltozás után szélesedő nemzetközi kapcsolatai is kialakultak az Intézetnek. Munkakapcsolatba került angol, holland, német, osztrák társintézményekkel. A vezető szaktanácsadók közül többen bekapcsolódtak a határon túl élő magyar pedagógusok továbbképzésébe, segédanyagokkal, kézikönyvekkel való ellátásába, konzultációk szervezésébe.

Az természetes, hogy a pedagógia, az iskolai nevelés semmilyen társadalmi rendszerben nem független az uralkodó társadalmi-politikai rendszertől, amely elvárja eszméinek szolgálatát. Bizonyos mértékig így volt ez a két világháború között is, és így van ma is, de minden külső kényszer, presszió nélkül. A pártállam kialakulásával azonban megjelent a központilag kinyilatkoztatott kényszer. Az agresszív “hittérítés” alanyává vált a pedagógus társadalom. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1950. március 29-i határozata nyomán megszületett intézkedések kemény szankciókat helyeztek kilátásba. A pedagógus továbbképzés akkori szervezeti formája az un. kétéves egyéni tanulás volt. Ennek eredményes elvégzése feltétele volt annak, hogy a tanulásba bevont személyek megmaradhassanak állásukban. Ekkor fogalmazódott meg először, hogy a továbbképzésben való részvétel vizsgakötelezettséggel jár. A továbbképzés ideológiai anyaga történelmi jellegű volt: az 1848-tól 1951-ig tartó korszakot foglalta magában, benne a szabadságharc, az első világháború, az oroszországi októberi forradalom, a második világháború előzményei és lefolyása, népi demokráciánk fejlődésének főbb kérdései képezték anyagát. A szakmai anyagok az egyes tantárgyak világnézeti szempontból fontos elemeivel foglalkoztak (Most tekintsünk el attól, hogy a kijelölt témák feldolgozásának megvoltak-e a személyi feltételei.) Az un. egyéni tanulás decentralizáltan szervezett tanulókörökben folyt. Az ideológiai anyag feldolgozása nem vizsgával, hanem egy záró konferenciával fejeződött be. Arra sem került sor, hogy bárkinek a munkaviszonyát megszüntessék, mert nem vett részt, a tanulásban.

Ezt követően valamennyi pedagógus részvételével megkezdődött az SZKP történetének tanulmányozása, melyet nevelőtestületi értekezletek keretében dolgoztak fel. (Csak az V. fejezetig jutottak, mert egy év múlva a továbbképzés rendje megváltozott.) Ez az esztendő volt a továbbképzés történetében a legradikálisabb: szakmai konferenciáról, vagy ideológiai szemináriumról hiányozni nem lehetett, a távolmaradók - indoklásra való tekintet nélkül – pótfoglalkozásokon voltak kötelesek részt venni.

Az 1956-os forradalmat követő két tanévben központilag előírt ideológiai továbbképzési anyag nem volt, de az Intézet ideológiai továbbképzési kötelezettsége változatlanul fennállt. Ennek két tanéven keresztül nevelőtestületi ankétok által tett eleget. A tanévenkénti négy alkalommal tartott ankét sorozat összefoglaló címe “A szocialista nevelés időszerű kérdései” volt. Ennek keretében a következő témák kerültek feldolgozásra: Az MSZMP művelődéspolitikai irányelvei; A szocialista erkölcsi nevelés; A szocialista hazafias nevelés; Az SZKP XXI. Kongresszusának néhány elvi kérdése; A világnézeti nevelés; Az MSZMP VII. kongresszusának anyaga; A gyakorlati életre, valamint a munkára nevelés kérdései. Ezeknek az ankétoknak a vezetői számára – ugyanúgy, mint a korábbi években a tanulókörök vezetőinek – az Intézet felkészítő foglalkozásokat tartott.

Az 1959-60-as tanévtől a minisztérium új, országos továbbképzési rendszert léptetett életbe. Ebben az ideológiai továbbképzésnek egymásra épített programot adott. Ennek a következő volt a lényege. Azok a pedagógusok, akik nem rendelkeznek kellő előképzettséggel ahhoz, hogy a marxizmus-leninizmus valamelyik tudományágát tanulmányozzák, kétéves előkészítő tanfolyamon vesznek részt. A többiek alaptanfolyamként elvégzik a marxizmus-leninizmus valamelyik tudományágának hároméves tanfolyamát. Az alaptanfolyamokra kétéves továbbképző tanfolyamok épültek. Az alaptanfolyamok résztvevőinek tanévenként vizsgázni kellett. A pedagógusok körében – mint azt már említettük – ismét nagy volt a felzúdulás, hogy nekik érdemjegyre vizsgát kell tenni, ezért a minisztérium ezt egy év múlva eltörölte, és csak egy összefoglaló beszámolóval kellett zárni az évet.

Az alaptanfolyamok befejeződésével új ideológiai továbbképzési szakasz kezdődött. Alapelvként megfogalmazódott, hogy az ideológiai továbbképzés legszínvonalasabb formája a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem (MLEE), ezért létre kell hozni ennek pedagógus tagozatát, az állami ideológiai továbbképzésen belül pedig un. szakosított továbbképzést kell biztosítani. A MLEE Pedagógus Tagozata 1963. szeptember 1-jei hatállyal az Intézethez csatolva nyílt meg. 2 éves filozófia szakosító, 2 éves filozófia-pedagógia, 3 éves általános, 1 éves pedagógia szakkal. A későbbiekben kiegészült neveléslélektannal és esztétikával, valamint a “világnézetünk alapjai” tantárgy tanárait képző évfolyammal. Az állami ideológiai továbbképzés első kétéves szakosított tanfolyamai az 1964/65-ös tanévben indultak. Azok részére, akik sem a MLEE, sem az állami ideológiai továbbképzés szakosított tanfolyamain nem vettek részt, az Intézet megszervezte az időszerű ideológiai kérdések tanfolyamát.

A hetvenes évektől az állami ideológiai továbbképzés lassanként beépült a szakmai továbbképzés komplex gyakorlati szemináriumaiba, majd a rendszerváltozással a MLEE is megszűnt. Az ideológiai továbbképzés résszint tömegességéből, résszint gyakorta illúzióktól vezérelt anyagából és követelményeiből adódóan igen nagy megterhelést jelentett mind pedagógus kollégáinknak, mind az Intézetnek, melyet csak humánus szemlélettel, kollegiális szellemben lehetett a pedagógusokkal – ha nem is mindenkivel -elfogadtatni. Az Intézetben uralkodó szellem jellemzését jól szemlélteti egy volt munkatárs nyilatkozata. A hetvenes évek közepén nevelésszociológusként az Intézetben dolgozott Solt Otília, a rendszerváltás utáni első szabadon választott parlament egyik jelentős SZDSZ-es politikusa. A kilencvenes évek elején a Magyar Nemzet c. lap egy egész oldalas riportot közölt róla. A riporter többek között megkérdezte tőle, hogy sok munkahelye közül hol érezte magát legjobban. A Fővárosi Pedagógiai Intézetben – szólt a válasz, - mert ott az értelmiségi létnek megfelelő körülmények között lehetett dolgozni, senki sem akadályozott kutatómunkámban, és szabadon publikálhattam a …Budapesti Nevelőben.

Megalakulásakor, 1912-ben – az Intézet az akkori Mária Terézia téri elemi iskola épületében került ideiglenes elhelyezésre. Fennállása alatt többször is felmerült annak igénye, hogy önálló épületben kapjon helyet, mert a három intézménynek – gyakorlóiskola, gyakorlóóvoda és az Intézet – egyre szűkebbnek bizonyult. A helyzet akkor kezdett kritikussá válni, amikor a Szeminárium megszűnése után a Fazekas Mihály Gimnázium is az épületbe kötözött. Az 1960-as évek végén már terv is készült egy 10 emeletes épületrész felépítésével a bővítésre. A gazdasági helyzet alakulása miatt azonban ez a terv sohasem valósult meg. Az ideiglenes elhelyezés végül 1995/96 -ban szűnt meg azzal, hogy az Intézet egy megüresedett szakközépiskola épületének átalakításával jelenlegi helyére, a VIII., Vas u. 10. szám alá költözhetett. A gyakorlóóvoda is új elhelyezést nyert a VII., Városliget fasorban, és a régi, de teljes mértékben átalakított és felújított épületben csak a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorlóiskola és Gimnázium maradt. Az új épületben a korszerű technikai felszerelés nemcsak az Intézet dolgozóinak munkáját könnyítette meg, hanem megteremtődtek a ma már nélkülözhetetlen informatikai továbbképzés feltételei is.

Az utolsó évtizedben a szolgáltató jelleg domborodott ki az Intézet munkájában, és ez erősítette kapcsolatát mind a fővárosi oktatási irányítással, mind a főváros pedagógusainak minden rétegével.

- Hunyadi Zoltán: A hetedik évtized; Budapesti Nevelő, 1982. 2. sz. 21-34. ó.

- Kóczián Béláné: A nyolcadik évtized; Budapesti Nevelő, 1992, 1. sz. 14-22. o.

Hunyadi Zoltán